Karácsony

A legszebb ünnep csillogásai

Születhettünk volna máshová is.
Sokkal messzebb attól, amit ma Európai Keresztény kultúrának nevezünk.
Lehettünk volna koszos porszemei a Riói bádog városnak.

Forrás: Pixabay

Mozambik színesen rongyos forgatagának.
Vagy India vályogvető kasztjában tengődhetnénk.

Forrás:Pixabay

Vagy Párizs belvárosának fényeiben sétálók.

Esetleg Kína eldugott tartományában robotolók.

Nem az lett.
Más lett a sorsunk.
Túl messze mentem?
Születhettünk volna Siménfalván is, Erdélyben, Maros megyében.
Nem járt ott senki?
Túl messze mentem?
Akkor talán maradjunk itthon.
Ellátogathatnánk mondjuk Csenyétére.

Forrás:Google

Ez már ismerős?
Pedig itt van nálunk, Borsodban.
Kicsi ez az ország, Budapestről két és fél óra.
Pedig az (is) egy másik világ.
Nem akarom elrontani a Karácsony örömét.
De a groteszk, szinte elképzelhetetlenül nagy különbség itt él velünk, ebben az országban, és itt él velünk a világban.
Ugyanazon a Földgolyón, egymástól kis távolságra kézzel fogható nyomorban élnek olyan emberek, akiket kizárólag azért jutott az a sors, mert máshová születtek.
Nem oda, ahova én.

A „Csillagok között” című filmben Mann doktor mondja Coopernek
„Gondját viseljük önzetlenül azoknak, akiket ismerünk, de többnyire csak amíg ellátunk, addig él az empátiánk.”

Nehéz ezt megérteni, és még nehezebb feldolgozni.
A sorsunk szerencséje, vagy átka életünk bélyege is egyben.
Elgondolkodtunk valaha is azon, hogy azt a töménytelen ajándékot, melyet egymásnak ajándékozunk hogyan teremtettük elő?
Hogy milyen lehet olyan házban felnőni gyerekként, ahol nincs fürdőszoba?
Ahol napi nehéz feladat azt a tüzelőt megszerezni, amivel egy kis szobát lehet fűteni amikor kinn farkasordító a hideg?
Ahol a néha napján asztalra kerülő hús a dögkútból származik?
Milyen ajándékot tud venni egy ilyen helyen egy anya a gyerekének.
Észrevettük valaha is azt a kígyózó sort a vacogtató hidegben, amikor emberek százai várják kis edénykéjükkel az ingyen kiosztott levest?

Pedig nekik is van karácsony.
Kell lennie…ugye?
Nem, nem akarom elrontani senki örömét.
A sajátomat főleg nem.

És nem szeretnék a nem létező empátiára rámutatni.
Vagy mégis?
Mondhatom, hogy mindenki saját sorsának kovácsa.
Persze.
És ezzel el is fordítottam tekintetem róluk.
Nem akarom látni őket.
Mert ha nem látom őket, akkor nem kell lelkiismereti kérdést feltennem magamnak.
Nem kell sajnálatot, együttérzést, de még csak segítő szándékot sem kell éreznem irántuk.
Elég az, ha nem gondolok rájuk?
A világunk szörnyű egyenlőtlenségeket rejt néha a mélyben, néha a felszínen.
Néha meglepődök, elszörnyedek, megijedek amikor véletlenül, vagy éppen szándékosan áthajtok egy-egy olyan településen, ahol rongyos, szegény emberek élnek elképzelhetetlen körülmények között.

Nem oda születtem.
Nem ott élek.
Megúsztam…
Szerencsém volt.
Vagy csak ügyesebb vagyok, hogy tanulhattam, hogy dolgozhattam.
Örülök, hogy az autó átsuhan.
Örülök, hogy elhagyhatom a rossz érzéseket, szinte félelmet keltő falu határát. Pedig nekik saját házuk van.
És akiknek már az sincs?
Jogom van ítéletet mondani felettük bármiért is?
Csak azért, mert szegényebbek.
Mert oda születtek.
Mert nincs munkájuk.
Mert nem tudnak új telefont venni maguknak minden évben?
Mert soha nem vettek maguknak új ruhát?
Utáljam őket, mert csórók?
…
Rezeg már a saját lécem is erősen.
Talán már le is vertem rég.
…
Leírhatok ilyet?
Ez nem egy “hollywoodi” szociológiai filmdráma, amikor a negatív főhős bármit mondhat a „lemaradtakról”.
Ez nem film.
Ez valóság.
Csak: Dráma.

Az ajándékot én is megveszem, mint bárki más.
Helyesbítek.
Nem mint bárki más.
Mint bárki, aki szerencsésebb volt, akinek több jutott.
Nekem is van Karácsonyom.
Mint azoknak, akiknek megadatott.
Én is ott ülök a családom körében.
Csendben, örömmel mosolygunk egymásra, mert szeretetben élünk.
Mint bárki.
Akinek jutott ilyen.
Tudom én, hogy a szeretet, az ajándékosztás nem materiális alapokon áll.
Mégis, egyszer szeretném észrevenni azt, hogy a kiválasztottakhoz tartozom.
És hogy ez nem jogosít fel semmire sem.
Főleg azokkal szemben nem, akiknek kevesebb jutott.

A szeretet ünnepe csillogóra fakult.
A városok gazdag forgatagában milliónyi ember suhan el észrevétlen, érzéketlen, értelmetlen csomagok halmazával a hóna alatt.
Ideges lábnyomok zúzzák szét egymás ritmusát a cafatokra vásárolt boltok polcai között.
Izzadtan cipelek, költök, cipelek, költök, telefonálok, rendelek, bosszankodok, reklamálok, parkolok, főzök, mosok, takarítok, fátaggatok, csomagolok, öltözködök.
És nézem az órám ezredszer is.
Átnézem a listát az agyamban.
Minden megvan?
Mindenkinek megvan?
Mikor megyünk?
Mikor jönnek?
Mikor eszünk?
Hol van a nyakkendőm?
Elég a krumpli?
Odaégett a hal?
Lemostad a kocsit?
Elég meleg?
Elég finom?

Elég!

Az egész napot.
Az egész hetet.
Az egész évet átrohantam.
Az egész életem átrohanom.
Ismeretlen, szürke arcok mellett suhantam el ezerszer is.
Összeakadt valaha is a pillantásunk?
Láttam valaha is kérdést a szemében?
Hova rohansz?
Vajon a csórók világa is rohan?
Vagy csak csendesen eltengeti ezt a napot is.
Mint bármelyiket.

Mit tehetnék?
Ha nem beszélek erről nem segítek.
Ha beszélek erről nem segítek.
Akarok egyáltalán segíteni?
Vagy csak örülni akarok a szerencsémnek, hogy nem kell kéregetnem a sarkon.
Nincs már bennem mérték.
Mindent azoknak, akiket szeretek?
Semmit azoknak akiket nem ismerek?

Vajon meddig ér az én empátiám?

A leírtakért sem vállalok felelősséget.
A szövegben előforduló személyek nem valósak, ezek a fantázia szüleményei.
Bármiféle egyezés, csak véletlen műve.

Íme az én ajándékom.

Forrás Pixabay

Egy mosolyt.
Egy fűtött szobát.
Egy tál ételt kívánok.

Minden nap.
Legalább.

Forrás:Pixabay